A magyar sport az újkori olimpiák, világ- és Európa-bajnokságok széles körben népszerűvé emelkedése óta lényegében konstans tartja azt a szintet, melynek köszönhetően alig akad olyan sportág, melyben ne volna az élvonalban legalább egy magyar sportoló, vagy csapat.
A teljesítmény, amit a magyar futball válogatottól láthattunk az elmúlt hetekben, valójában egy gyönyörű meglepetés volt, hiszen más sportágakban már közel egy évszázada jelen vagyunk a világ élvonalában. Most úgy tűnik, hogy fociban is megindultunk. De vajon tényleg nem marad el a hosszú távú hatás?
A sportelemzők jelen pillanatban azzal vannak elfoglalva, hogy kik lesznek azok a magyar játékosok, akiket valóban szerződtet majd egy-egy világklasszis klubcsapat, s természetesen ezzel párhuzamosan az is nagy erőkkel foglalkoztatja őket (és persze bennünket sem kevésbé), hogy mely csapatokról is lesz szó. Az ajánlatok „röpködnek”, a tárgyalások már folynak.
És bár non-stop követjük a híreket, minket, akik elsősorban azért dolgozunk, hogy hazánk legkisebb sportegyesületei is felvehessék a kapcsolatot egymással és leendő sportolóikkal, mégis erősebben mozgat a kérdés: mi lesz ezután?
Minden nagy hatású esemény önmagában hordozza a láncreakció lehetőségét, és hála az égnek, mindez nem csupán a negatív dolgokkal kapcsolatban igaz.
A szakma optimista tábora (igen, mi vagyunk többségben) arra számít, hogy a valóban komoly eredmények és a fél évszázada – focistáink ügyében – néma nemzetközi visszhang orbitális ereje nyomán komoly mértékben nőni fog a létszám a labdarúgó egyesületek berkein belül: a magyar gyerekek számára ismét álom lehet nagy focistának lenni, s ehhez nem kell feltétlenül Messi, vagy Ronaldo fotóit ragasztani a szoba falára...
Egy-másfél éven belül már értelmezhető statisztikákkal is rendelkezni fogunk, semmi kétség. És akkor kiderülhet, hogy tényleg közöttünk él-e az a generáció, amely megnyugtathat bennünket afelől: a magyar labdarúgás jövője hosszú távon is borítékolva van.
